Szenvedély- betegség(?)
“Van egy nő. Szeret. A neve: Phaidra”
A női lét, a szenvedélyekkel való találkozás és annak különös csudavolta mindig is foglalkoztatta a férfit -az embert-, s az Ensemble színkör tolmácsolásában egy meglehetősen egyedi előadást láthattunk.
A fiatal és provokatív rendező (Kőrösi Márk) darabja alaposan átgondolt, logikusan és szokatlanul felépített szimbólumrendszerrel dolgozik, melynek központi elemei a pohár víz (Phaidra tisztessége) és egy mini homokozó- készlet, a hozzáillő homokvárakkal (Hüppolitosz lelkének gyermeki darabja). A szinte teljesen üres színpad, a kar és a zeneválasztás, a színészi játék pedig a megfelelő mértékben élteti és használja fel az “ajándékba kapott”, még a gyakorlott nézőnek is szokatlan formanyelvet.
A bő félórás darabot tátott szájjal ültük végig, láthatóan sokkolt és gondolkoztatott, jött és tarolt a csapat. Phaidra tündökölt a szerető feleség, az uralkodó, a gondoskodó mostoha és a végtelenül szerelmes asszony szerepében, s az őt alakító (Kraft Anita) dicséretére legyen mondva: mindvégig hiteles, erős és karakteres tudott maradni.
Szüksége is volt rá, hisz a csoport többi tagja is komoly színpadi jelenléttel és fegyelemmel bírt, a Hüppolitoszt játszó fiú (Kereki Balázs) mindvégig láthatóan összpontosított és megélte a történetet, Thészeusz (Horváthy Gáspár) igazán remekül hozta az örök férfi és vezető alakját, s a kar tagja tovább emelték az előadás fényét.
Teljesen lenyűgözött a darab, el tudtam merülni benne és a történet visszássága ellenére- vagy talán éppen azért-, egyre inkább átéreztem Phaidra vágyódását… Ez azonban hozzásegített a legkisebb furcsaságok, oda nem illő részletek azonnali észrevételéhez. Példának okáért a sajátos rendezés egyik gócpontja a szűz szolgáló megerőszakolása, melyet egy törtfehér műanyaglap átlyuggatása jelez- megdöbbentően és hitelesen-, majd azt Phaidra és Hüppolitosz beszélgetése követi. A központi kérdés: bűnös-e a lány erkölcsének megrablója? Végül csupán 15 korbácsütésnyi büntetést szabnak ki a férfire, s mit tesz ekkor a meggyalázott-egyébként nagyon tehetséges- leányzó? Egy hisztis cica mozdulataival robog ki a színpadról, noha egy megerőszakolt, kisemmizett nő a legritkább esetben néz ki úgy, mintha a körme tört volna le.
Hasonló hiányérzetet keltett bennem, hogy a Hüppolitoszban lejátszódó lelki folyamatokat- kezdve egyfajta beteges tisztaságmániától a későbbi megint csak sajátságos megbánásig- mindvégig látjuk az őt alakító fiú arcán, mozdulataiban, kivéve a leghangsúlyosabb pillanatot: amikor úgy dönt, teret enged vágyainak. Maga az aktus gyönyörűen kidolgozott pillanat, a víz kiöntése egyértelmű jelzés, csakúgy, mint annak visszatöltögetése.
S hogy mitől lesz a darab igazán kor- és kórrajz? Thészeusz inkább kívül maradna a történéseken, nem akar dönteni, s a viszonyról csupán, mint az ő hírnevét besározó sajnálatos -és Phaidrának megbocsáthatatlan- eseményről vesz tudomást. Már- már unalomig ismételgeti a klasszikus férfiszólamokat: én dolgozom, de nem lehet rátok bízni semmit, pedig mindent megteszek értetek, jaj, nekem mi mindent kell kiállnom… Az önfeláldozás bajnokának készül, s ettől igazán szánalmassá válik, míg végül csak Phaidra tűnik erkölcsösnek- és megközelítőleg normálisnak...
Egynéhány apró gyengeségével, különleges hangulatával, hiteles alakításaival a darab nemcsak nézhető, de szerethető is, így méltán kapott a csoport az idei döntőn arany oklevelet. (a 2005 – ös Országo Diákszínjátszó Találkozó kritikája)
