Tasnádi István: Phaidra
(2001)
(A mitikus témát Euripidész Hippolütosz( i . e. V. sz.), Racine (XVII. sz.) Phaedra címmel dolgozta fel.)
Phaidra Minosz, krétai király és Pasziphae leánya. A királyné szépségére féltékeny Aphrodité nemtelen vágyat, méltatlan szenvedélyt ébresztett Pasziphaéban egy bika iránt (ebből a nászból született Minotaurusz). Ez az átkozott örökség: a vállalhatatlan vágy egy méltatlan személy iránt beárnyékolta a királylányok életét is. Ariadnét - miután a segítségével megölte a bikafejű szörnyet – cserbenhagyta és eldobta az athéni királyfi, Theszeusz. Aztán néhány év múlva feleségül kérte s kapta elhagyott kedvese nővérét. A hérosszal kötött érdekházasság mégsem Theszeusz állandó kaland- és hírnévkeresése miatt keseredett meg, hanem Phaidrának a férje első házasságából született fia, Hippolytosz iránti “esztelen lobogása” miatt. Ez a kegyetlen állapot tragikus határhelyzetbe sodorja az asszonyt és a férfiakat.
Tasnádi posztmodern feldolgozása deheroizálja és szövegszinten alulretorizálja a mitikus történetet. A jellemből és helyzetből következően brutális megszólalást azonban felülírja a mindenkori előadás eszköztára, a színház hatalma. A kortárs író nézői ismerik ezt az élményt Spiró György Csirkefej c. tragédiája óta.
Az Ensemble feldolgozása - komoly dramaturgiai beavatkozás által – egy olyan variációja Tasnádi István művének (a szerző szelleméhez hűen), amely az előadásnak rendeli alá a darabot.
Nézőnk! Figyeld meg jól az első képet, annak színpadi eszközeit, aztán idézd majd fel a végkifejlet után, s megérted választásunkat.
